„Mond csak, hiányzom neked?

Gondoltál rám az elmúlt pár évben? Eszedbe jutottak neked is az éjszakai lopott csókok, ölelések?

Emlékszel? Találkozás, egy eldugott kis helyen, ahol nem járt senki sem. Ahol átöleltél, és úgy éreztem, megérkeztem. Egy érintésedtől a mennyekben voltam, és tudtam ezt soha nem fogom elfelejteni. Emlékszel?  Amikor a vacsoránál egymás szemében elvesztve, csak néztünk és megszűnt a külvilág. Láttuk egymást! Szavak nélkül értettük mit akar a másikunk. A pincér már tudta, hogy majd mi szólunk, ha már tudunk másra is figyelni. Soha nem volt egyszerű elmenni együtt bárhova is. Mert már alig vártuk, hogy haza érjünk, és újra, és újra felfedezzük egymás testét.  Az együtt fürdőzés is egy olyan élmény, amit még most is látok magam előtt, és soha nem tudom már kitörölni az emlékét. Emlékszem, hogy bármikor, ha haza mentem, te már vártál. Mindig készültél valamivel. A finom pezsgővel. A tejszínhabbal, amit  szépen végig fújtál a testemen, és, lassan, hogy már szinte kín volt mire a végére lenyaltad rólam. Természetesen, nem hagytál rajtam egy kis csíkot sem, mindig alapos voltál. Vagy amikor jéghidegre hűtött eperrel vártál, és azt simítottad végig a száddal a testem minden hajlatában.  Az ajtónál már alig tudtam a küszöböt átlépni, mert Te már a csókoddal fogadtál, ami mindig felért egy szexuális élménnyel.  

Csak Én voltam fontos, szeretted nézni, és hallgatni a kéjes sóhajaim, és amikor végre engedted, hogy én is kényeztesselek, úgy érezted, nem érdemled meg. Pedig nagyon is megérdemelted. Engem elvarázsoltál!

Soha, senki nem csókolt úgy, mint Te. Még most is érzem, az ajkad izét, tapintását. Érzem, ahogy kisajátítod az ajkaim, de nem bánnom, mert én szíves örömest átadom neked.  Csinálj velem bármit. Te tudod, nekem mire van szükségem. Mindent megadsz nekem. Ismersz! Ismered a testemen lévő összes kis hajlatot, kis dudort, minden négyzet centimétert.  Én hagytam neked, hogy felfedezz mindent rajtam. Emlékszem, a lábammal kezdted. Csak szépen végig simogattad, mintha megszámolnád egyesével a szőrszálakat rajta, olyan lassan haladtál. DE olyan izgató volt, hogy már alig vártam, hogy feljebb érjél, de csak, hogy húzd az időt, folytattad a másik lábammal, és már az ajkad is ott volt, amitől még jobban felizgattál. A kezeimen az összes ujjam egyesével végig simogattad a nyelveddel, közben próbáltál a szemembe nézni, hogy hogy esik nekem ez, de hisz már tudtad a kéjes sóhajomból, hogy igen, nagyon is jól esik. Miközben a kezeid már a mellemet fogták, tudtam, hogy nincs messze az első orgazmus. Hisz elég volt a szádba venni az ágaskodó mellbimbóim, amik már szinte könyörögtek, hogy tedd már végre magadévá őket!

Emlékszel? Milyen volt, amikor nyaralni voltunk, és a tengerparti szállóból szinte alig mentünk ki? Ha ki mentünk is, találtunk egy kis eldugott fürdőhelyet, ahol csak mi voltunk. Nem zavart minket senki. Csak mi, és a természet. Nem kellet sietnünk. Olyan volt a hely varázsa, ahol újra egymásba szerettünk. Ahol úgy szeretkeztünk, kényeztettük egymást, mintha az lenne az első alkalom nekünk együtt. Vagy az utolsó.  

Nem sokat tévedtünk.

Emlékszel? Emlékszel rám? Emlékszel a szerelmemre? Arra, hogy szerettelek. Szerettem a tested, hisz bármikor, ha hozzád értem, éreztem az összes izmod rándulását. Éreztem, hogy a férfiasságod az egekbe, és már alig várod, hogy közelebb kerülj ahhoz a szent helyhez, ami csak a tied volt. Szerettem az illatod, szerettem azt a tisztaságot, ami belőled áradt mindig. Szerettem, hogy 15év után is tetszeni akartál nekem. Azt akartad, hogy mindig olyan legyen, mint amikor megismerkedtünk. Azt mondtad: Addig, amíg élsz, úgy bánsz velem, mintha most ismernél meg.

Betartottad a szavaid. De csak ezt. Becsaptál!

Azt mondtad, soha nem hagysz el. Velem leszel mindig. Hazudtál nekem! Miért mentél el? Hogy hagyhattál el engem? Miért hagytad, hogy ………..

Fáj, hogy már csak én emlékezhetek, és nem tudom, hogy te emlékszel-e rám oda fent?  Látsz engem? Tudod, hogy nekem mennyire fáj, hogy már nem vagy velem? Tudom, hogy te nem akarnád, hogy csak sírjak utánad, de nem tudom elfogadni, nem tudom elhinni, hogy már nem veled fekszem le az ágyba, és nem veled ébredek reggel. Már lassan 6éve, hogy elmentél, és nem érezhetem az ölelésed, a csókod. Miért? Miért pont Te? Miért pont most? „

A gyász egy nagyon nehéz érzés. Nehéz elfogadni, és legtöbbször keressük a hibást, és van, amikor pont az elhunytat tesszük felelősé a távozásáért. Sokféle halál van, és sokféle ember van. Ki hogy, és mennyi idő alatt tudja feldolgozni, az is sok mindentől függ. Egyet mindenkinek el kell fogadnia, és meg kell értenie. A gyásznak, van egy menete. Tudnod, kell, hogy igen is kell, hogy gyászolj, és az teljesen rendben van, hogy sírsz, és hibáztatsz.  De tudnod kell, meg kell értened, hogy nem fogod tudni őt visszahozni. A gyász lehet hosszú folyamat is, de nem szabad, hogy tönkre tedd magad miatta. Te még itt vagy, és valakinek még szüksége van rád. Emeld fel a fejed, és nézz körbe. Lásd meg, hogy még van dolgod itt a Földön. Te még itt vagy!! Tudom, hogy nehéz, és tudom, hogy fáj. Nem akarom elvenni a fájdalmad, csak meg akarom könnyíteni az elfogadást. Nem kell egyedül megbirkózni a vesztességgel. Nyisd ki a szemed, és akarj élni!

Szeretettel: Segítőlélek

Bejelentkezés: Koszta Andrea    Email:segitolelek@gmail.com